Nézem a lenti képet, amin egy óriás matat az Austin-Healey motorterében. Vajon megőrültem?! Megtörlöm a szemem és nekifutok még egyszer, de egyre mélyebbre süllyedek a szürrealitás mocsarában. Mert azt még csak-csak belátom, hogy az úriember a fotón nem lehet óriás, hisz’ azok csak a mesékben léteznek, de ebből egyenesen annak kell következnie, hogy az Austin ment össze. Más megoldás egyszerűen nem lehet, mert a zöld járgány túl szép és élethű ahhoz, hogy „csupán” kicsinyített replikája legyen az eredeti Healey-nek.
Óriások földjén óriásszerelő javítja az Austin-Healey-t? Avagy az autó liliputi?
Vagy mégis létezik vajon ilyen tökéletes miniatűr? Némi utánajárás után a válaszom igen: mint kiderült, a meseszép autó - mely az ausztrál Austin-Healey rajongó Colin Rule Úr keze munkáját dicséri – pontosan feleakkora, mint az eredeti.
’Mr. Rule’ már régóta a brit márka hódolója. Fő profilja Austin-Healey-k restaurálása, hobbiként pedig jó ideje újít fel pedálos autókat. Az ausztrál úriember akkurátusságát egyébként jól jellemzi, hogy restaurált autói rendre az autós szépségversenyek és nosztalgiafutamok sztárjai.
A jármű váza acélcsőből készült – ezen nyugszik az üvegszálas karosszéria
De úgy tizenkét évvel ezelőtt a mesternek támadt egy igazán őrült ötlete, ami nem volt más, minthogy belekezd egy különleges Healey megépítésébe, amely fele akkora, mint egy eredeti 3000 Mk3 BJ8-as. A különös projekt végül nem kevesebb, mint 13 hónapot vett igénybe, hiszen az acélcsővázra applikált üvegszálas műanyag karosszéria megalkotása nagyon sok előkészülettel és verejtékes munkával járt.
Kezdő lépésként Rule úr 22 helyen vett mintát végighaladva az 1967-es BJ8 MK3 kódjelű típus karosszériáján egy igen sajátos, hegesztőpálcákból házilag kifejlesztett „letapogató-másoló” szerkezettel. Az így kialakult metszeteket aztán rajzlapra másolta és a felére kicsinyítette, hogy fából megformázhassa a kocsiszekrény szeleteit, úgy, mintha hajóbordákat készítene. Az így kapott favázon már csak a végső kontúrokat kellett kialakítani - összekötve a bordákat - és el is készült a tökéletes sablon.
A vázra épül a belső rész és a futómű, erre pedig ráemelik a fényezett külső héjat
Aztán amikor megszületett az üvegszálas héj, a mester belekezdhetett a jármű vázának teljes összerakásába, melyhez colos acélcsöveket használt. Ez a könnyű, ugyanakkor szilárd szerkezet – mely akár egy felnőttet is elbír - fogadta be a futóművet és a kormányszerkezetet, továbbá erre rögzítette az építő a gondosan kialakított belső részt, no meg a karosszériát.
A jármű mozgatásáért pedig a hátsó tengely felett elhelyezett, akkumulátorokkal táplált 24 voltos villanymotor felel, míg a belső tér ugyanúgy bőrrel és faberakással bélelt, ahogy az eredeti típusnál. Azért ha belegondolunk, óriási munka lehetett mindezt kigondolni és kivitelezni, hisz’ ne feledjük, a járgány alkatrészeinek 98 százaléka egyedileg, kézimunkával készült.
Farmotoros és hátsókerekes, akár egy Porsche – mégis vérbeli brit autó
Az első fecske végül tavaszt csinált: az apró járgányt több változat követte pedálos és elektromos hajtással, sőt, az alkotó még pehelykönnyű, mindössze 80 kg-os verseny gokartot is faragott a törpe-négykerekűekből, melyek végsebessége elérte az egészen ijesztő 160 km/h-t, vagyis alig volt lassabb, mint az eredeti autó.
Miniatűrök teljes kavalkádja, a háttérben pedig az 1:1-es eredeti gép
A sikereken felbuzdulva Mr. Rule 2011-ben belevágott egy igazi gyöngyszem lekicsinyítéséhez: a donor a legendás Healey-guru John Chatham British Racing Green színű DD300-asa volt. Mondanunk sem kell, a végeredmény finoman szólva is kifejezetten pofásra sikerült.
Neki már fiatalon sikerült az élet, talán kár is felnőnie
John Chatham, avagy Mr Big Healey
John Chatham neve mára szinte egybeforrt az Austin-Healey márkanévvel – az úriember javította, tuningolta, átépítette őket és nem utolsósorban versenyzett is velük, mi több, kisszériában még gyártotta is az ikonikus brit autókat. ’Mr. Big Healey’ az ötvenes évek elején került közelebbi kapcsolatba az Austin-Healey mérnökcsapatával, majd később számos fejlesztési ötlettel járult hozzá a Healey sikeréhez.
Chatham annyi serleget nyert, hogy tárolni sem bírja őket
Chatham Úr 1960-tól már versenyezett is a sportkocsikkal, méghozzá egy több mint száz lóerős 100M SAL 75-ös négyhengeressel, amit mondanom se kell, folyamatosan fejlesztett.
Akkoriban kipróbálta magát mindenféle kategóriában, legyen az akár rali, sprintverseny, vagy hegyi felfutás, és egyre szebb eredményeket ért el. 1964-ben úgy döntött, hogy négy hengerről hatra vált, és megvette a tönkrement 1961-es Le-Mans-i DD300-ast, amit felújított, hogy ismét versenyképes legyen a Le-Mans-i kiesés után.
Chatham híres DD300-a
Aztán a 60-as évek végére megjöttek a szép sikerek is: számos futamgyőzelmet, körrekordot ért el Anglia-szerte, és olyan vad gépeket szorongatott a Healey-vel, mint a Jaguar E-type vagy a Ford GT 40, ráadásul hosszú pályafutása során igazi ikonokkal csatázhatott: többek között Stirling Moss és Timo Mäkinen ellen is kipróbálhatta képességeit.
A zöld versenygép a mai napig a ’Historic’ versenyek nagy sztárja
Visszakanyarodva a kisebb méretarányhoz és megfigyelve a részleteket megállapíthatjuk, hogy a Healey oldalán könnyfakasztóan szép légbeömlő bordákat találunk, de megér pár misét a tanksapka és a kilincsek kialakítása is, nem beszélve az utastér kezelőszerveiről, vagy a tökéletes formájú bőrülésekről - no meg a gusztusos bőrkormányról.
És ami minden gyereknek, vagy gyermeki énjét gondosan őrző felnőttnek fontos, nyitható a járgány motorházteteje – a többi részletet ismerve pedig az már magától értetődik, hogy a motortér is igen részletezett.
Tiszta képzavar - szinte élethűbb, mint az igazi
Képzeletben játsszunk el a gondolattal, hogy ötévesen kapunk egy ilyen masinát és rögtönözünk rajta egy szemrevételezéses motordiagnosztikát - többre gyakorlatilag nincs is szükség, ugyanis a Healey nagyon jó konstrukció.
Kezdésnek meglazítjuk a bőrcsatokat, majd felemeljük a géptetőt és a filigrán kitámasztó rúddal rögzítjük a motorháztetőt. Ezek után szemeinket nekiszegezzük a fényesen csillogó erőforráson hanyagul támaszkodó karburátoroknak és ellenőrizzük, hogy nincs-e valahol olajfolyás a motorblokkon.
Ugyan hátul hajt a villanymotor, de elölről sem spórolták ki a „rendes” hathengerest
Ahogy írom e sorokat és újra a szürrealitás kéjes ingoványán lépkedek csendben, egyre mélyebbre sodródok őrült álmodozásomban, és az vetődik fel bennem, hogy ez a kicsinyített jószág talán jobban kellene, mint az eredeti ’nagy’ Healey. Te jó ég, a miniatűr járgányok kezdenek megfertőzni, a végén még a komplett elmebaj határára sodornak. De vigyázat: gyerekek előtt ne nagyon olvasgassák a cikket, mert ha ezt az autót meglátja egy óvodás kissrác, egészen biztosan ilyet akar majd Karácsonyra, romba döntve a család pénzügyi helyzetét, ráadásul könnyen lehet, hogy még a növésben is megáll, nehogy idő előtt kinője vágyai netovábbját, a miniatűr Austin-Healey-t.