Van egy szó mely mára már a világ minden táján sokaknak egyet jelent a minőséggel, precizítással, exkluzivitással, mi több, leginkább egy elérhetetlen álommal: Ferrari. Az ilyen felirattal ellátott autók birtoklása szimbóluma annak, hogy valaki az élet valamely területén a legsikeresebbek, leghatalmasabbak egyike. Emellett ezek az autók - noha tulajdonosaik ezzel valószínűleg nem mindig vannak tisztában - a műszaki tudományok csúcsát is képviselik.
És hogy miként képzeljük el a várost, ahol a Ferrarik készülnek? Maranello első blikkre egy békés kisváros, mely semmiben sem különbözik hazánk hozzá hasonló lakosságú településeitől. Aztán egyszer csak ott magasodott előttem a gyár, mint keresztény hívő előtt a Szent Péter Bazilika, vagy mint a muszlim zarándok által az először megpillantott Kába kő. Maranello a világnak egy olyan szeglete, ahol mindenki a Ferrari bűvöletében él. A gyár épületei között egymást érik az ajándékboltok, szinte mindegyik előtt vöröslik néhány lovacskás autó. Ha ez nem lenne elég, elhallgatgathatjuk a "fém-szimfóniát" játszó öblös motorokat. Időnként szembetaláljuk magunkat egy-egy lökhárító nélküli, vagy elmaszkírozott, pattogó hangot hallató négykerekűvel, melyek éppen a saját tulajdonú „Fioriano” tesztpályáról térnek vissza egy-egy próbaútról, és persze még az is megeshet, hogy a gyár ismert tesztpilótája, Dario Benuzzi ül a volán mögött.
Ebédszünet a világ egyik legirigyeltebb munkahelyén
Az autók a híres Via Abetone Inferiore 4-es szám alatt kerülnek összeszerelésre. Érkeztemkor éppen ebédidő volt. A fiúk az úton átkelve indulnak a világhírű „Il Cavallinó” étterembe. Ez a városnak az egyik legfontosabb pontja. Az elbeszélések szerint a Lamborghini egy-egy új típusának bemutatója előtt, éppen ebédidőben valami különös véletlen folytán éppen itt szokott parkolni a nagy konkurens büszkesége, így dörgölve borsot a gyármunkások orra alá.
Látszólag a Ferrari munkatársai is csak földi halandók, és még csak nem is keresnek többet, mint más autógyárakban dolgozó társaik. Azonban azon autóknak, amiket ők raknak össze, illesztési hézagjaik nem lehetnek nagyobbak 3mm-nél, a karosszéria egyes síkjai pedig nem térhetnek el jobban 1,5 mm-nél. A kárpiton a varratok egyforma hosszúságúak, és párhuzamosan futnak. Az autókon 5 rétegben viszik fel a festéket, merítve, robotokkal, vagy éppen a kényes helyeken kézzel felhordva az egyes rétegeket - egyetlen autó fényezése 27 órát vesz igénybe. A gyár közepén egy kis erdőt találunk. A növények - mindamellett, hogy kellemes környezetet teremtenek - gondoskodnak az állandó, 50%-os páratartalomról. A mérnökök a zöld tájban fa pallókon, a víz felett sétálva gondolkodhatnak újabb konstrukcióikon. Az épületeken belül a padló hófehér, és ennek megfelelően a közlekedő munkagépek kerekei is fehérek. Olyan tisztaság van itt, ami sok kórház intenzív osztályának is becsületére válna.
Továbbhaladva egy igen hosszú és magas betonkerítéssel találjuk szembe magunkat, amin csak egy sorompóval lezárt, és a belátást bokrokkal megakadályozó portán keresztül tudnánk bemenni, ahol azonban szigorú biztonsági őr áll. Eljátszván a buta turistát a múzeum holléte felől érdeklődöm tőle, láthatóan nem örül nekem. Az én örömöm annál felhőtlenebb, hiszen innen már látom, hogy a fal mellett végeláthatatlan sorban parkolnak a V12-es típusok – az 599GTB, és a 612 Scaglietti. Távolabb egy épület mellett két California parkol, melyeket csípőből, titokban próbálok megörökíteni – sikertelenül (ottjártamkor még tesztelési fázisban volt a keménytetős kabrió).
Amint tovább indulunk, a fal mögött beindítanak egy szörnyeteget (én egy FXX-re tippeltem), a betonfalak szinte beleremegnek, a szemben lévő kis műhelyből kiszaladnak a munkások, és a házak erkélyein megjelennek a fiatalok. Mindenki mosolyogva, büszkén hallgatja az erő diadalát, senki sem panaszkodik, hogy megzavarták a szieszta idején.
Képeslapokból Ferrari - itt ez is lehetséges
Betérve egy ajándékboltba, az emberek vidáman fogadnak. Amint beszélgetésbe elegyedünk, büszkén mutatják a Ferrari Enzo által írt levelet, ami bekeretezve lóg az egyik falon. Az üzletben egyébként nincs sok dekoráció, a középpontban nemes egyszerűséggel egy Testarossa parkol. Ekkor érkezik egy fekete 575-ös Maranello a főbejárathoz. „Megjött a főnök, mennem kell” – mondja az üzlet munkatársa. Láthatóan az üzletben másokat már fel sem dob az autó érkezése, amit én még sosem láttam élőben, viszont közel 10 éven át díszítette a szobám falát. Ennél azonban még több is vár ránk: irány a Via Dino Ferrari 43 szám alatt található „Galleria Ferrari”, azaz a Ferrari múzeuma!
A bejáratot egy hatalmas ágaskodó csődör, a Cavalino Rampante díszíti. Az ágaskodó ló eredetileg Francesco Baracca vadászpilóta gépét díszítette, aki azonban a háborúban életét vesztette. Enzo Ferrari az 1923-as Ravenna melletti Savio versenypályán megszerzett győzelme után találkozott Enrico Baracca gróffal, és feleségével, akik megtiszteltetésnek vették volna, ha Ferrari ezzel a jelvénnyel díszítette volna autóit. Ő a fekete ló emblémáját csak a sárga háttérrel egészítette ki, ami Modena színét szimbolizálja.
A földszintet a Forma 1-es autóknak szentelték a gyáriak, valamint itt található Enzo Ferrari irodájának berendezése, és megtekinthetünk néhány videót (pl arról az eseményről, amikor a pápa a gyárban járt) és korabeli dokumentumot is, természetesen az Il Commendatore aláírásával.
|
„A lovak húzzák a kocsit, és soha nem tolják” - mondta Ferrari Ebből a mondatból már következtethetünk az „il Commendatore” temperamentumára. A legkülönfélébb szituációkban képes volt magára dühíteni az autóipar akkori hatalmasait. Miután a FIA meghozta azon rendeletét, hogy csak azon autók vehetnek részt versenyeken, melyek 100-nál nagyobb darabszámban készültek, Enzo dühösen nyilatkozott, hogy ő sosem tervezte ekkora mennyiség előállítását, legszívesebben minden autójába építene valami újat, hogy azok egymást követő prototípusok lennének, hiszen őt csak a fejlesztés érdekli. Ennek ellenére egyszer képes volt a Porsche aerodinamikai törekvéseire a következőt mondani: „Az aerodinamika azok tudománya, akik nem tudnak motort építeni.” Ezekben az időkben Ferruccio Lamborghini sikeres traktorgyár tulajdonos volt, és mint ilyen, neki is volt egy Ferrarija. Az autóval azonban többször is váltóproblémái akadtak, és emiatt visszatérő vendég volt a műhelyben, amit Ferrari is észrevett. Az elbeszélések szerint annyira összevesztek, hogy Enzo csak annyit mondott: „Ha nem tetszik, csinálj jobbat!” A felszólításnak pedig, mint azt ma már tudjuk, Lamborghini eleget is tett. Miután Henry Ford vételi ajánlatát ( a gyárra) elutasította a Ferrari, Enzónak sikerült annyira felidegesítenie Fordot, hogy az úr a tárgyalásról irodájába visszatérve azonnal parancsot adott mérnökeinek: "építsetek egy olyan autót, ami képes a Ferrarik legyőzésére!" - nos, így született meg a Ford GT40-es. | |||||||
A cégalapító nem mondható éppen unalmas személyiségnek. Az 1898-ban született Enzo mindig is autóversenyző szeretett volna lenni. Miután a Fiat ez irányú törekvéseit elutasította, a kis CMN gyár tesztpilótája lett. Az 1920-as években már az Alfa Romeónál találjuk, mígnem 1929 decemberében meg nem alapítja saját istállóját, a Scuderia Ferrarit. Az ezt követő 10 évben még Alfákkal versenyzett. A második világháború után pénzre volt szüksége, hogy versenyzői ambícióit kiélhesse, ezért az utcai autók gyártása mellett döntött. Első autója, a 46/47 telén bemutatott, mai mértékkel csekély, mindössze 1,5 liter hengerűrtartalmú, kompresszoros 125-ös volt. A V12-es erőforrást az Alfától elcsábított Gioacchino Colombo tervezte. Ezen motor továbbfejlesztett változatai sokáig szolgáltak a Ferrarik hajtásául; a V12-es, orrmotoros konstrukcióról sokáig nem mondtak le.Mindenesetre a Ferrarik sportsikerei vitathatatlanok maradtak, és emiatt az utcai autók eladásai felfelé íveltek. Mára már olyan hosszúra nyúlnak a várólisták, hogy aki nem szeretne 2 évig álmatlanul forgolódni az ágyában kedvencére várva, az kénytelen dílerektől felhajtani az áhított autót. A márka sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy közvélemény-kutatás szerint egy lottó ötös esetén az emberek több, mint 60%-ának első dolga lenne, hogy vegyen magának egy Ferrarit.
A Jean Todt és Michael Schumacher örömünnepét megörökítő fotó egy egész falat beborít a teremben. Ők itt már életükben is legendává váltak, szinte el sem tudom képzelni, hogyan reagált a város szeretett pilótájuk távozásának hírére. A versenyek itt olyan fontos szerepet töltenek be a mindennapokban, hogy állítólag még a templomi szertartásokat is a tv-közvetítéshez igazítják.
Az utcai autókhoz vezető lépcső alatt egy Daytona parkol. Itt egyetlen teremben megtalálhatjuk a jubileumi típusokat. Egy 250 GTO California kordonok nélkül magányosan áll az egyik folyosón. Ez annál is inkább furcsa, hiszen forintban kifejezett értéke - attól is függően, hogy korábban kinek a tulajdonát képezte - ép ésszel szinte felfoghatatlan. Még ennél is jobban meglepődöm, amikor a veterán autók termének közepén érinthető közelségbe kerültem a legelső Ferrarihoz, a 125-öshöz, amit az alapító még saját kezével épített és vezetett.
Ennek az autónak kapcsán tisztán látszik, hogy Enzo elképzelései egészen mások voltak az autókról, mint amivé ma váltak. Kicsi, mégis aprólékosan kidolgozott a 125-ös, de mellőz mindenféle luxust, vagy felesleges díszítést, ami nem kell ahhoz, hogy az autó egyszerűen villámgyors legyen. Ezzel szemben egy modern Ferrari hatalmas külső méretekkel bír. Az 599GTB kapcsán még magam is meglepődtem a látványon, a letekert ablakon keresztül az első, amit észrevettem, az a bőr átható illata volt. A kényelmi és biztonsági berendezésekkel az össztömeg növekedett, ami pedig a teljesítmény hajhászásához vezetett. Talán a vezetési élmény ezzel arányosan nem növekedett, sőt, szükségessé vált olyan segédrendszerek kifejlesztése, amik pont az ember szerepét csökkentik a volán mögött. Ha a régi Ferrari tulajdonosok férfiak voltak, akkor a mai sofőrök bizony csak elkényeztetett kisfiúk lehetnek.
A városból kifelé tartva egy lökhárító nélküli F430 mögé kerültünk. Érjük utól – motyogtam magamban -, de mire gondolatom végére értem, a sportkocsi egy hosszú mennydörgéshez hasonlító hang kíséretében már délibábként tűnt el, és csak a forróságtól gőzölgő aszfaltcsíkot hagyta maga mögött. Hát ilyen autó egy Ferrari - hazai szemmel nézve nem csak birtokolni, de találkozni is kiváltság vele. Ez a márka nem is azoknak szól igazán, akik képesek megvásárolni a méregdrága autókat (hiszen ők talán még a hibákat is észreveszik), mint inkább Maranellónak és mindazoknak, akik rajonganak érte.
